A nekik megfelelő mértékben mondjuk el. A gyermekek, akiknek semmit sem mondanak, valami rosszabbat képzelnek el, és észreveszik, hogy a felnőttek félnek. A gyermeket nem az nyugtatja meg, ha nincs probléma: hanem az, ha tudja, hogy a felnőtteknek van tervük, és ő is része annak.
Mit mondjunk. Hogy néha vészhelyzet alakul ki; hogy van tervünk; hogy a terv itt találkozunk, ő gyűjt össze, ez a telefonszám. Röviden, a tényeket, az ő nyelvén, aztán vissza a mindennapi élethez.
Hagyjuk kérdezni, és válaszoljunk őszintén. Az, hogy „Nem tudom”, megfelelő válasz. Az, hogy „Nem tudom, és ő az, akit megkérdeznénk”, még jobb.
Egy kártya a táskájukban, rajta a nevükkel, az egyik szülő nevével és a kapcsolattartási számmal, hogy a felnőtt, aki megtalálja őket, intézkedhessen.
Magában a táskában: egy ismerős tárgy. Egy játék, egy könyv, egy takaró. Ez nem érzelgősség — egy ismert tárgy mérhetően megnyugtatja a megijedt gyermeket, a megnyugodott gyermek pedig nagyobb biztonságban van.
Mondjuk meg az iskolának, hogy ki mehet értük. Tegyük meg, mielőtt szükség lenne rá; az iskola nem adja ki a gyermeket olyasvalakinek, aki nincs rajta megfelelően a listán.